"Egyikünk sem tudhatja, hogyan hat majd rá élete végső szakasza, míg csak meg nem tapasztalja. Azt tudjuk, hogy olyan minőséggel és lendülettel akarjuk élni az életet, amilyennel csak lehet, addig, amíg csak lehet. Anyám utolsó évtizedének mottója így szólt: Repülj, míg vannak szárnyaid! Tudatosan, lelkesedéssel és hálával élt. Aztán eljött az idő, amikor a szárnyak meggyengültek. Kezdetben heves ellenállásal fogadta a valóságot. Végül azonban meghajolt a változatlan előtt, annak bölcsességével, aki hisz abban, hogy az öregkor és a halál megközelíthatő hittel teli fogadással és bizakodó derűvel. Ezt tanultam a helyzethez mindig alkalmazkodni tudó anyámtól" - vallja Joyce Rupp.
Egy öregedő anya történetének lánya szeretet-szemüvegén keresztül való szemlélésre kapunk meghívást e memoár olvasásakor. Az anya-lánya barátság elmélyülése tanúiként utazunk térben és időben, külső és belső tájakon. És miközben hol derülünk, hol az arcunkról leperegő könnyeket törölgetjük, hol a költészet fennkölt világában szárnyalunk, hol meg a mindennapok legközönségesebb talaján barangolunk észrevétlenül is folyamatosan tanulunk: élni és meghalni, elengedni és efogani, értékeinkhez hűségesek lenni és alkalmazkodni, aktívan segíteni és tapintatosan hátralépni, meghallgatni és jelenlétünkkel vigasztalni, szépen öregedni és együttérző szívvel kísérni idősődő szeretteinket...
