Krüzselyi Erzsébet, az első magyar siket költőnő Máramarosszigeten, 1875. március 21-én született. Első irodalmi szárnypróbálgatása 1893-ban, első verseskötete 1897-ben jelent meg. Ezt követte még hat kötete, melyek címe - Örök csendben, Csendország dalai, Hangtalan lírán, Örök csenddel ködön át- kettős fogyatékkal élésére, siketségére és gyengén látására utaltak. Mély vallásossága átsegítette a legnehezebb időszakokon is. Makacs kitartásának komoly szakmai elismerései lettek. Az Erdélyi Magyar Irodalmi Társaság után a Kemény Zsigmond Társaság és a Magyar írók Egyesülete választotta tagjai sorába. Szatmárhegyen, 1953. október 15-én, 78 éves korában hunyt el, sírját máramarosi vörösfenyőből készült emlékjel vigyázta.
Mit kezdhetünk hagyatékával? Mire taníthatnak, mit sugallhatnak költeményei? Mindenekelőtt emberi tartást, a belső szükségletből fakadó alkotásvágy beteljesítéséért hozott áldozatkészséget, a vallásos hit mindenen átsegítő fontosságát, a szülőföld magától értetődő szeretetét, a lét-élményeket nyújtó lokálpatriotizmust, az élet hétköznapinak tűnő, de ahhoz elmaradhatatlanul hozzátartozó mindennapi szépségeinek meglátását. Arra, hogyan találta meg egy hátrányos helyzetű, siket és látáskorlátozott, majd idővel teljesen vak ember az önkifejezés társadalmi jelentőségű, irodalmi szintű lehetőségét. Nem született emberkerülőnek és nem vált remetévé, ahhoz, hogy a szakmai sikerekig, az elismertségig eljuthasson, szüksége volt az erdélyi írók-költők befogadó közösségére, az együvé tartozás újabb erőt adó érzésének átélésére. Ennek megtapasztalása révén vált képessé a poézisben magasabb szint elérésére és költeményei segítségével nemzeti közössége lelki életének gyarapítására. Lélektől lélekig szóló, érzelem-gazdag versei nem csak saját korának íródtak, a jelen és a jövő valamennyi generációjának szólhatnak.
