Egyház és színház évszázados kapcsolatát mutatja be ez a kötet, végigvezet a keresztény történelemnek azon a vonalán, amely a színszerű megjelenítéssel kapcsolatos. Felvillantja, az első keresztény közösségek vezetői hogyan, milyen érvekkel utasították el a kor művelődési életét annak pogány elemei miatt, azt sem mérlegelve, hogy ezzel a műveltségtől, a művelődéstől zárják el a keresztény közösséget, így a keresztény tanítás továbbadását is akadályozva; s hogyan szakította át a tiltást a vallási liturgiában jelen levő drámaiság. A vallási liturgia „a mozdulatlan színházhoz” hasonlóan a láthatón túlit, a transzcendenst jeleníti meg. Dráma és liturgia összefüggése fontos nemcsak a vallási cselekvés valóságteremtő funkciója miatt, hanem esztétikai és egzisztenciális érvényessége miatt is. A színház, az előadás az ember arra irányuló kísérlete, hogy önmagáról valamit megtudjon, egy, a saját lényegére irányuló kinyilatkoztatásban részesüljön. Parabolikusan tehát ajtót nyit a valódi, isteni kinyilatkoztatás igazságára is! A keresztény drámának az irodalomtudomány terén való megbecsüléséhez vezető út ennek a teológiai drámaelméletnek a kibontása lehet. E drámaelmélet atyja Hans Urs von Balthasar, akinek alaptétele: a természetfeletti dráma megelőzi, feltételezi, bevezeti a természetes, emberi drámát. Az ember úgy került a világot jelentő deszkákra, hogy előzetesen nem kérték a beleegyezését. Hogyan érvényesül a szabadsága, szabad választási lehetősége? Erre kell minden egyes játszó személynek a maga életében felelnie. Válaszol is végső soron mindenki, ha akar, ha nem, ha részt akar venni a játékban, ha nem. A színész a világszínpadon megtudja, ki ő – ez a „világszínház” alapfeltétele. A játszó személyek megjelenítő ereje által egy másik világ, egy másik létmód lesz látható, s válik a néző számára átélhetővé: a „másik” világ képe az „evilág” kínzó kérdéseit villantja fel, válaszolja meg. Ez a színházeszmény lényege.
